Tisztelt Emlékezők! Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

   A huszadik században kevés olyan időszaka volt nemzetünknek, amikor szabadon élhetett, amikor magyarként büszkén emelhette fel fejét. Ilyen ritka és kivételes pillanat volt 1956. 1956. október 23-án, a magyar nép a szabadságot választotta. Egy rabbá tett nemzet mondott nemet a sztálinista diktatúrára, az elnyomó szovjet hatalomra. Az állítólag a népért élő, annak boldogulásáért küzdő kommunista rendszer önkényre és hazugságra épült. Ígérgetett, de csak hazudott éjjel-nappal, és függetlenség helyett katonai megszállást hozott. Erejét a sztálinista terror biztosította. Az ÁVH kegyetlenkedései, a mindent behálózó és megfigyelő besúgók ténykedései, a koncepciós perek, a deportálások méltóságában, emberi mivoltában törték meg a magyarságot.  A rendszer kiszolgálói élvezettel gyötörték embertársaikat, egy hazugságokra épített világban kívánták őket gondolkodás nélküli létbe süllyeszteni.
   Szüleink, nagyszüleink elevenen emlékeznek még azokra az időkre, amikor a biztonság fogalma nem létezett az életükben, amikor félni kellett attól, hogy mit mond az ember a lépcsőházban, vagy a piacon az árusnál. Emlékeznek még azokra az időkre, amikor a biztonság köre nem ért túl a családi étkezőasztalnál. A szabadságvágy azonban sajátos természetű. Utat tör magának még a legfojtogatóbb körülmények között is. A kommunista hatalom hiába próbált agymosással, ígérgetésekkel ködfátylat húzni a magyar nép szeme elé, a lázadás szabadságával nem tudott megbirkózni. Ahogy Márai Sándor írta 1956-ban az itthoni eseményekről: „… meghasadt az égbolt, mert egy nép azt mondta: Elég volt!”
  1956 a bátorság rendkívüli megnyilvánulása volt. Azok a diákok és hozzájuk csatlakozott honfitársaik, akik saját ügyükért és nemzetükért az utcára vonultak, mindannyiunk szabadságáért kockáztatták és áldozták életüket. Szabadságvágyuk, igazságérzetük minden félelmüknél erősebbnek bizonyult. Mindennél erősebb volt 1956 októberében az az érzés, hogy a nemzet együtt van, és hangosan kimondja az addig elhallgattatott igazságot. A nemzeti egység és a felszabadultság érzése hatotta át végre az emberek lelkét.  Azokban a napokban, amikor a magyarság az utcákra vonult, nem lehetett már tovább elviselni a mindenkit sújtó szegénységet, a szabadságjogok állandó megnyirbálását, a világtól való elzártságot. Nem lehetett tovább eltűrni, hogy az elnyomó rendszer gyökereiben tagadja meg az emberhez méltó életet. 1956-ban a magyar nemzet végre valós esélyt kapott arra, hogy gazdasági jólétet teremtsen és a nyugati fejlődés útjára lépjen.
   A forradalom, a lélek újjászületésének jelképes alakja lett Nagy Imre. Szerepe és sorsa elválaszthatatlan 1956 lényegétől. A mártírrá vált miniszterelnök képes volt arra, hogy elforduljon a kommunizmus ideológiai rendszerétől, és azonosuljon a magyar társadalom akaratával. Nagy Imre és mártírtársainak példája a szabadságharc leverését követően ezreknek adott erőt a börtönévek elviseléséhez, a válogatott kegyetlenkedések eltűréséhez.  Ők voltak azok, akik cselekedni tudtak akkor, amikor mások mérlegeltek, és vállalták véleményüket, amikor mások némán hallgattak.
  A forradalmi események visszaadták a magyar nép méltóságát, ugyanakkor erkölcsi és politikai példát mutattak a világnak. A világ pedig osztozott a magyar csodában. XII. Pius pápa imára szólította fel a világ katolikusait a felkelés győzelméért, a nyugati országok számos városában az utcára vonultak a diákok, szovjetellenes jelszavakat skandálva. A magyar Vöröskereszt számára több nyugat-európai országból is érkezett gyógyszer, vér, kötszer.  A lengyelek szolidaritási mozgalmat indítottak a magyarok mellett, a kolozsvári magyar Bolyai Egyetem diákjai tömeges rokonszenvtüntetést tartottak, és a szabad világ vezetői is a magyar nép iránti csodálatuknak adtak hangot. Mindenki ránk figyelt. A magyar forradalom fénye bevilágította az egész Földet, és inspirálta évtizedeken át azokat, akik a szabadságért harcoltak. 1956 októberének eseményei igazolták, hogy a morál nélküli hatalom nem életképes, mert az emberek szabadságvágya sebezhetővé teszi.
   1956 forradalmának vérbe fojtása után azonban a kommunista diktatúra újra erőt gyűjtött. Több mint fél évszázad távlatában sem hallgatható el, hogy milyen rettenetes bűnök táptalaja volt az ’56-ot követő, megtorlásokkal teli időszak. Az ezrek életét kioltó sortüzek, a vérbírók ítéletei, a jeltelen sírokba eltemetett halottak, a megfélemlítéssel elhallgattatott gyászoló hozzátartozók szenvedései mind az erkölcsöt nem ismerő rendszer egy-egy ijesztő részletei.
   És ez a rendszer álszent módon újra a hitegetéssel, a nyugat ostorozásával, az emberek folyamatos szemmel tartásával kívánta hatalma alá gyűrni a nemzetet. A szocialista ideológiára épülő rend azonban nem lehetett már ugyanolyan erős, mint az 1956-os őszi események előtt. Képmutatásra, hazugságra, félelemkeltésre épülő erején repedések keletkeztek, hatalmát fokozatosan veszítette el. 1956 eredményeinek eltiprói felett az idő és a történelem mondott ítéletet. Három évtizeddel később, 1989-ben a forradalom – immár emberáldozat nélkül – diadalt aratott.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Emlékezők!

   Ma, október 23-án 20 éve annak, hogy kikiáltották a 3. Magyar Köztársaságot. 1956 fő követelései: a függetlenség, a szabadság, a demokrácia kivívása 1989-ben valósulhatott meg. Magyarország szuverén jogállam lett.  A születőben lévő új rendszer, és benne egy felnövekvő ifjú generáció pedig Nagy Imre és mártírtársainak újratemetése során igazságot szolgáltatott ’56 hőseinek. Ma már 20 évesek azok a fiatalok, akik a rendszerváltáskor születtek. Ma már ők is felelősen gondolkodó, meghatározó tagjai nemzetünknek.
  Azt szeretnénk, ha a mai fiatalok tudnák, hogy mit álltak ki az előttük járók, és hogy mi az ára mai szabadságuknak. A ma felnövekvő nemzedékeknek tudniuk kell azt is, hogy a világ nem magától lett jobbá, hanem azoktól az ismert és névtelen hősöktől, akik képesek voltak harcolni az igazságért. Szerencsére elmondhatjuk, hogy még ma is sokan vannak közöttünk, akik 53 évvel ezelőtt átélték a nemzet csodáját. Ők tudják talán a legjobban elmesélni a fiataloknak, hogy mit jelent hosszú évekre elveszíteni a szabadságot, a szerető családot, ők tudják, hogy mit jelent pincebörtönök mélyén reménykedni egy vékonyka napsugárért.
   Az őszinte megemlékezés mindig a lélekig hatol. Így van ez ma is, amikor megidézzük azt a múltat, melynek történései a nemzet megmaradásának alapját jelentik. A bátrakat köszöntjük ma, akik mártírhalált haltak és azokat, akik kiállták a rájuk mért kínszenvedéseket, és ma együtt emlékeznek velünk.  A múltból máig ható kisugárzás, szellemi töltet az, amely túlmutat az emlékezés kötelezettségén, és amely a ma emberét elmélyült gondolkodásra készteti. Immár 20 éve, hogy újra szabad Magyarországon élhetünk. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne várnának ránk újabb és újabb kihívások.
   A rendszerváltozás óta eltelt két évtized csak az alapját adja kivívott szabadságunknak. Erre az alapra még fel kell építenünk azt a házat, amely aztán sok-sok éven, évszázadon át az otthonunk lehet.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Emlékezők!

  A rendszerváltozás után a korábbi rezsim hű kiszolgálói közül többen ébredtek rá hirtelen, hogy ők Nagy Imre szellemi örökösei, politikájának folytatói. Ezek a nyakatekert kommunikációs fogások azonban már nem téveszthetnek meg bennünket.  Az ember a tetteivel mérhető. Hazug volt-e és köpönyegforgató – vagy cselekedeteiben az ország sorsát becsülettel szívén viselő? Az elmúlt években mintha a letűnt korszak szelleme suhant volna át felettünk. A folyamatos ígérgetések, a gyorsan beköszönő szebb jövő reménye, a virágzó gazdaság ígérete még most is sokakat megszédített.  Hallottunk a vágtató gazdaságról, miközben sorra zárták be az üzemeket. Olvastuk a kitűnő statisztikákat a felemelkedésről, miközben a valóságban kis- és középvállalkozások ezrei mentek, és mennek ma is tönkre.
  Nagyon sokat emlegetik nekünk a szolidaritás kifejezést, miközben azt látjuk, hogy a magyar családok elszegényednek, a hatalom képviselői pedig fényűző módon élnek. A kormányzat és holdudvara milliárdokkal képtelen elszámolni, miközben az önkormányzatok nyögnek a hitelek súlya alatt.  És közben zeng az Internacionálé. Újra a régi zene…  Újra a régi sablonok, a még mindig működőnek hitt fogások. Mind-mind az ’56-os értékek, és az önfeláldozó mártírok megcsúfolása. Az igazság, a szabadságvágy azonban a harmadik évezredben is utat tör magának. Most is vannak olyan irányjelzők, amelyek segítséget nyújthatnak a problémák megoldásában.
   Ezek az irányjelzők – az emberség, a becsület, az erkölcsi tartás – mind 1956 örökségei.
   Végezetül 1956-nak van még egy nagyon fontos üzenete számunkra: ha közösen cselekszünk, képesek vagyunk egy szebb jövő felépítésére, melynek alappillérei az igazságosság, a biztonság, a bizalom és a gyengék segítése. Az 53 évvel ezelőtti csodás októberi események örökségének birtokában hiszem: ez a nemzet képes arra, hogy kezébe vegye a sorsát. Képes arra, hogy újra összekapaszkodjon, és végre átlépjen a nemzetet sokadszor eláruló képmutatókon, ármánykodókon és beteges hazudozókon.
   A boldogabb, szebb jövőt remélve, tisztelettel hajtunk fejet 1956 és a hősök emléke előtt.

   Köszönöm, hogy meghallgattak.