A Fejér Megyei Önkormányzat 2009. október 23-án a nemzeti ünnep alkalmából dr. Horváth Jánost és Tabódy Istvánt (postumus) tüntette ki.

Dr. Horváth János
1921-ben született Cecén. 1940-ben érettségizett, majd 1947-ig a Nostra Általános Közraktár Vállalat könyvelője, főkönyvelő-helyettese, később elnöke volt. Munka mellett szerezte közgazdasági egyetemi diplomáját is.
1933-ban lett cserkész, majd bekapcsolódott a református ifjúsági mozgalmakba, később az egyik Soli Deo Gloria kollégium elnökévé választották. 1942-ben a Kisgazdapártba és a Parasztszövetségbe, ’44-ben a Szabad Élet Diákmozgalomba lépett be, és részt vett a nemzeti ellenállásban. A nyilasok halálra ítélték, de megszökött. 1945-től a Parasztszövetségben és Budapest Törvényhatóságában is dolgozott, sőt nemzetgyűlési képviselő is volt, ’47. elején - koholt vád alapján – mégis letartóztatták és négyévi kényszermunkára ítélték. 1956-ban részt vett a forradalomban, november 9-én pedig New Yorkba ment az ENSZ-hez. ’57-ben alapítója lett a Magyar Forradalmi Tanácsnak. 1966-ban szerzett PhD-fokozatot a Columbia Egyetemen, 1997-es hazatelepüléséig kinti egyetemeken tanított. 1999-től a Magyar Közgazdasági Társaság kultúrgazdasági szakosztályának elnöke, a Kultúraközvetítők Társasága tagja. Tizennégy könyv és több száz cikk köthető a nevéhez, 1998 óta képviselő, jelenleg az Országgyűlés legidősebb tagja.
Mindezekért, vagyis a magyar demokráciáért tett erőfeszítéseiért, kiemelkedő törvényhozói, tudományos, közgazdasági és kultúraközvetítő tevékenységéért illeti megkülönböztetett elismerés és köszönet.

Tabódy István
1921-ben született Budapesten, katonacsaládban. 1930-tól 1941-ig a kőszegi katonai főreáliskolában, majd a Ludovikán tanult. Huszárhadnagyaként Nagyváradon, Nagyszalontán és Munkácson kezdett, 1944-ben – már főhadnagyként - kivezényelték az orosz frontra, ahol szeptemberben, Varsó közelében, súlyos sebesülést szerzett.
1945-től a Honvédelmi Minisztériumban szolgált, ’47-ben századosi rangot kapott, de még ugyanebben az évben kémkedés vádjával letartóztatták, és internálták. A kistarcsai és recski tábor kegyetlen szenvedései közben erősödött meg hitében, és gyónásukban segítette rabtársait. Ahogy Dosztál Béla – 56-os harcostársa, barátja, megyénk díszpolgára – mondja róla: akkor és ott is ember maradt, sőt éppen az embertelen körülmények fordították teljesen az Isten, a megbocsátás, a szeretet felé, és énekeltették vele: „Uram, benned minden reményem”.
1953-as szabadulása után szállítómunkásként dolgozott, majd, Shvoy Lajos fehérvári püspök segítségével papi tanulmányokat kezdett. 1957-ben szentelték diakónussá, de még abban az évben – a forradalommal való rokonszenvezése miatt – 7 hónapra börtönbe zárták. 1958-ban szentelték pappá, de rövidesen kizárták. Ezután takarító lett, miközben néhány paptársával titkos szemináriumot szervezett. Emiatt ’61-ben, „államellenes szervezkedés” vádjával 12 évre ítélték. 1972 decemberében szabadult, és a fehérvári belvárosi templom, majd Csabdi, Kisláng és végül Bicske plébánosa lett, később – 1992-től haláláig – székesfehérvári kanonok. A rendszerváltás után vezérőrnagyi rangot kapott, és Lipp Lászlóval együtt jelentős szerepe volt a tábori püspökség újjászervezésében.
Halála után vezérezredesi rangot kapott, 2005-ben pedig szobrot emeltek a tiszteletére Bicskén.
Mindezekért, vagyis a hazáért és embertársai lelki békéjéért vállalt munkájáért, az üldöztetésben is példamutató tartásáért, az ország és a katolikus egyház építésében szerzett érdemeiért illeti köszönet – és kitüntetés.
Bajtársával, Dosztál Bélával együtt kívánjuk neki: „Nyugodjék a hitünk szerinti békében!”