Több mint ezer éve élünk a Kárpát-medence hegyekkel övezett térségében. Ezer év egy állam életében nagy idő, különösen egy olyan állam esetében, melynek alapítói szilajságukról, vakmerő bátorságukról és hódító kalandozásaikról voltak híresek az államalapítást megelőző évszázadokban.

      Ezer év egy állam esetében nagy idő, ám ha a történelem és az idő távlatából szemléljük ezt az ezer évet, bizony nem is olyan sok. Soknak akkor mondhatjuk majd, ha újabb ezer és ezer évek múltán is megemlékeznek utódaink arról, élt itt egy nagyszerű király, aki államközösségbe szervezte a magyar törzseket, megalapította a magyar Királyságot, és olyan erős országot teremtett, amely hosszú történelme során minden nehézséggel megbirkózott: kibírt tatárt, törököt, osztrákot és szovjetet. És bár önállóságát többször elveszítette, soha nem hullott szét, csupán szétszakítani próbálták, ám minden megpróbáltatás ellenére lakói sohasem adták föl szabadságukat, leleményüket és életerejüket.
  A magyarság keletről érkező, öntörvényű és szilaj nép volt. E népnek az új haza megtalálásakor sorsdöntő volt Szent István király felismerése: ha ezen a földön a magyarság gyökeret akar verni, a kereszténység lehet az egyetlen út számára. Ezt az eszményt határozottan, szilárd és erőskezű törvénykezéssel kellett megvalósítania. Hogy most itt állhatunk, az is bizonyítéka annak: ez a törekvése sikerre vezetett.
  Az itt élő, magyarul beszélő nép leleményes és életrevaló. Éljen bár a Kárpátok bércein, a síkság homokján vagy a dombok között, önmaga túlélését mindig biztosította és eközben arról sem feledkezett meg, hogy lelki és szellemi értelemben is maradandót, a nagyvilág számára is hasznosat alkosson.
  Amerikai újságírók szokták mondani, hogy a XX. század Budapesten született, utalva arra, hogy a magyar feltalálók, művészek és tudósok olyan sokat tettek hozzá az emberiség közös tudásához, amennyivel más nép talán nem is büszkélkedhet. Minden nehézség ellenére tehát van miből erőt merítenünk, hiszen a történelem zivatarai a magyar népet megtanították egy fontos emberi érzésre: ez pedig nem más, mint a türelem erénye, s ezt bizony ma is gyakorolnunk kell.
  Türelem, hogy csak azért is kibírjuk és türelem azért, mert tudjuk: létezik, kell, hogy létezzen egy jobb ország, amely felé egyszer – nem is olyan régen – már tartottunk, és ahová közös erővel újból el is juthatunk. Hasonlóan a kalandozó magyarokhoz, mi is úton vagyunk még.  És amíg vannak céljaink, olyan nagy baj nem is érhet bennünket. Ha a cél egy olyan ország, ahol nem a kevesek kiváltságát, hanem a széles rétegek biztonságát nyújtja az élet, akkor erről a célról nem érdemes lemondani, sőt kötelező mindig kiállni mellette.
   Jó céljainkban megerősít bennünket, ha tudjuk: nem vagyunk egyedül. Jó, ha tudjuk, hogy sokan vagyunk, akik Szent István szellemiségét követve nem csupán érezzük azt, mi volna jó az országnak, de bizony tenni is készek vagyunk érte, ahogy eleink is tették a dolgukat, minden nehézség közepette egy évezreden keresztül.
  A magyar történelem megtanított bennünket: akárki is ragadja magához a hatalmat, példamutató jellem, szilárd erkölcs, a múlt tisztelete, és a nemzet érdekeinek mindenek fölé helyezése nélkül hatalma pünkösdi királyság, múló másodpercek hosszúra nyúlt tétovasága csupán.
Hivatkozzanak akár a dogmatikus ésszerűsítésre, a szerintük mindent legyőző rációra, a múltat, egy ország ezeréves berendezkedését, hagyományait nem lehet egy tollvonással megszűntetni. Ha a kormányzat nem partnerként, hanem ellenségként tekint államiságunk egyik tartóoszlopára, a megyerendszerre, annak senki sem lehet a nyertese. Senki.
  Ez a megyerendszer jócskán kiállta az idő próbáját. Épp akkora térségeket forraszt egybe, amelyek történelmük és hagyományaik alapján egybe is tartoznak. Egybetartoznak, mert egy-egy megye népének sajátos arcéle van. Bár Magyarországon összekötnek bennünket a kulturális szálak, a közös anyanyelv és sok ezer közös élmény, a megyék karaktere mégis különbözik. Másként él és másként ítél egy Fejér megyei polgár, mint egy Békés megyei. Mást gondolhat a világról egy Nógrádi, és mást egy Baranyai. Éppen ez a sokszínű egyformaság a megyerendszer létének igazi elismerése. És az a tény, hogy tőlünk nyugatra sem tartoznak fél országnyi régiók egy tartományba.  A legtöbb nyugat-európai állam megyéi akkorák, mint a mieink. S Európának azon a felén valószínűleg eszébe sem juthatna egy miniszterelnöknek, hogy személyes politikai érdekei miatt a megyéket hatalmas, saját párthelytartóval megregulázott régiókká forrassza össze.
  Mindez az átkos évtizedekből jól ismert gondolkodásmód eredménye. Ha az egymással össze nem tartozó részterületeket összevonjuk, akkor majd minden megoldódik, mert rendkívüli hatékonyságú lesz az új konstrukció. Ez a nálunk még hervadó virágkorát élő dogmatikus gondolkodás rendszerekben, statisztikai ábrákban, körzővel és vonalzóval a kezében gondolkodik az emberről, ahelyett, hogy a hús-vér emberben gondolkodna. Az effajta politika egyik nagy eretneksége, hogy saját gépezetéhez igazítaná az ember lelkét, ahelyett, hogy az ember lelkiségéből fakadó, s ahhoz legjobban igazodó rendszereket tervezne.
  Mi itt, helyben tudjuk a legjobban, mi egy adott térség problémája, és melyek kitörésének lehetőségei. Távolról minden másként látszik, ahogy a nagyító is torzítja a vizsgált tárgy képét.
  Sosem lehet egy nemzet sikeres, ha nem alulról, a kisközösségek sziklaszilárd és egy évezreden át megtartó szintjéről kezdi az építkezést, mert csak ezekre a biztos alapokra épülhet erős ország.  Ragaszkodnunk kell a megyerendszerhez, az önrendelkezés jogához, mert ezt diktálja számunkra a szent istváni hűség, a becsület és az erkölcs.
Az ezer éves államiság egyik tartóoszlopa a megyerendszer; áttekinthető, emberi léptékű, és ami a legfőbb: élhető. Élhető, ha élni hagyják. Hagyjanak hát bennünket élni, és ne csupán túlélni az előttünk álló nem könnyű időszakot.
  Szent István ünnepén egy épülő, múltjára és önmagára büszke, erős és polgárainak biztonságos életet nyújtó Magyarországot kívánok Önöknek, mindannyiunknak!