amely az 1956-os forradalom és szabadságharc 51-edik évfordulója előtt tisztelgő tudományos emlékülésen hagzott el 2007. október 18-án.

   1956 története nemcsak forradalom és szabadságküzdelem volt, hanem a második világháború utáni históriánk feledhetetlen 12 napja. Egy ötvenhatos ifjú forradalmár emlékezetében így él 56 emléke: „nekünk maga a mennyország volt az a tizenkét nap!” Boldogságban úszott az egész ország. A durvák megszelídültek, a zárkózottak kinyíltak, a zsugoriak bőkezűek lettek, a keserűek mosolyogtak, sőt a reményt vesztettek is bizakodni kezdtek. Örömmámor áradt szét a szívekben.
   A nép, „az istenadta nép”, a fénylő napra kiszabadulók kórusát énekelte. Az idősek felejtették sokévi megpróbáltatásaikat, a fiatalok tettvágya az egeket ostromolta. Jó volt 1956 októberében Magyarországon élni, jó volt magyarnak lenni. Egységbe forrt az ország. A munkás és az értelmiségi meglelte egymást, az ifjabbak bizalommal fordultak a tapasztaltabbakhoz. 1956-nak nincs szégyellnivalója, viszont annál több a szépsége.
   Petőfi Sándor 1849. januárjában, visszatekintve az elmúlt, 1848-as esztendőre, azt vetette papírra: „1848.! Te csillag, a magyar nemzet vezérlő csillaga!” A költő gondolatait kölcsönözve 1956-ról is azt mondhatjuk: 1956! Te csillag, a magyar nép, a magyar nemzet vezérlő csillaga. Mert az volt eszméiben, céljaiban, határainkon innen és határainkon túl.  Mert az volt, és az maradt több, mint három évtizeden át a történelmi léptekkel mért szörnyű megtorlás esztendeiben, majd a rendszerváltozásig, a III. Magyar Köztársaság kikiáltásáig. És az is maradt, mert 1956. olyan tiszta forrás, amelyből 51. év mútával is meríthetünk. 1956. nagy tanulsága, máig ható példája: hazánkat egyetlen párt, egyetlen ideológia sem emelheti a szabad, független, gazdasági és kulturális szempontból egyaránt emelkedő nemzetek sorába, csakis a magyarság egyesült ereje.
   Az 1956. október 23-át követő tizenkét nap valósággal megrengette a világot, de megrengette szűkebb szülőföldünket, Fejér megyét, a megye városait és falvait. Minden településnek megtaláljuk a maga sokszor általános, ugyanakkor egyediségében is megragadható históriáját, a felemelő eseményeket és a tragikus pillanatokat.
   Székesfehérváron, október 24-én a délutáni órákban diákok, munkások, értelmiségiek éltették a forradalmat, ugyanakkor egyértelműen elítélték a szovjet katonai beavatkozást. A megyei rendőrkapitányság és az Államvédelmi Hatóság megyei épülete előtt békésen tüntető tömegbe szovjet páncélos járművekről sortüzet adtak le. Hatan holtan estek össze, többen súlyosan megsebesültek. Megyénkben ezek voltak az első halálos lövedékek, de – sajnos – nem az utolsók. Dunapentelén, abban a városban, amelyet 1951-től a szovjet típusú diktatúrát megszemélyesítő Sztálinról neveztek el, október 25-én ugyancsak sortüzet vezényeltek, három forradalmár életét oltották ki a lövedékek. A forradalmat akkor sem Budapesten, sem vidéken nem lehetett legyőzni. Nem tudtak felülkerekedni sem a szovjet katonai erők, sem hazai kiszolgálóik. Forradalmi, néphatalmi testületek jöttek létre.
   Sorra alakultak meg a nemzeti bizottságok, a munkás, értelmiségi és diáktanácsok. Újjáéledtek az 1948-49-ben diktatórikus eszközökkel felszámolt demokratikus pártok. 1956. október 26-án megalakult a megyei nemzeti bizottság, 27-én a megyei központi munkástanács, október 30-án a megyei katonai forradalmi tanács. Megjelent a forradalom napilapja, az Új Fehérvár, megszűnt a Magyar Dolgozók Pártja ideológiai szócsöve, a Fejér Megyei Néplap.
   Itt, ebben az épületben, ahol a megyei tanács működött Apai Pál vezetésével megalakult a megyei forradalmi tanács. November 2-án, együttes ülésük alkalmával – ebben a teremben – drámai órákat éltek át a küldöttek. A várható szovjet hadmozdulatokról tájékozódtak.
   A városban állomásozó szovjet hadtest parancsnokságtól azt a választ kapták: „a szovjet katonai erők mindaddig, amíg itt tartózkodnak, és velük szemben nem alkalmaznak támadást, ők nem fognak lőni senkire. Tehát mindenki tartózkodjon minden fegyveres beavatkozástól, összeütközéstől. A szovjet családok útra készen állnak, utasítást várva az ország elhagyására”.
   Nem a szovjet katonai erők és családtagjaik kivonására, hanem az ország újabb megszállására került sor november 4-én. A szabadságküzdelem a túlerővel szemben elbukott.
   Nem néma megadás volt a magyar nép részéről. Ellenállás bontakozott ki Budapesten, a vidéki városokban, falvakban. Székesfehérváron november 4-én, a szovjetekkel vívott tűzharcban 14-en estek el, Dunapentelét pedig november 7-én vették birtokba a szovjet páncélosok. 1956. november 4-ét követően hazánk történetének legszörnyűbb megtorlása következett be. Több mint 450 embert végeztek ki a forradalomban és az azt követő ellenállásban való részvétel miatt. Félelem és rettegés lett úrrá az országban. Megdöbbentően magas ez a szám, különösen akkor, ha ezt példaként az 1848–1949-es szabadságharcot követő, a bécsi kamarilla által diktált bosszúhadjárattal vetjük össze. A császári hadbíróságok mintegy 50 hazafit adtak a hóhér kezére.

   Emlékezzünk együtt mindazokra, akik életüket áldozták a független, szabad Magyarországért folyó küzdelemben!
   Engedjék meg, hogy az 56-os eseményeket felidéző, Márai Sándor Tanúságtétel című költeményének soraival emlékezzem most a forradalom dicső napjaira:

„Mennyből az Angyal, menj sietve
Az üszkös, fagyos Budapestre.
Oda, ahol az orosz tankok
Között hallgatnak a harangok.
Ahol nem csillog a Karácsony,
Nincsen aranydió a fákon.
Nincs más, csak fagy, didergés, éhség.
Mondd el nekik, úgy, hogy megértsék,
Szólj hangosan az éjszakából:
Angyal, vigyél hírt a csodáról.”