A Megyei Művelődési Központ és az olaszországi Soraimar Culturale Internazionale közösen rendezett kiállítást Székesfehérváron. A most megnyílt tárlat célja, hogy bemutassa a Dolomitok régi karneváljainak szokásait, hagyományait, jelmezeit, maszkjait és az olasz karneválok hangulatát.

   A vándorkiállítás 1987-ben jött létre Gianluigi Secco és a Belumat Kulturális Csoport kezdeményezésére, a Soraimar Egyesület gondozásában, valamint a Ladino di Fassa Intézet támogatásában. A bemutató mindenhol nagy sikert aratott mind a közönség, mind a kritikusok körében az alapos és aprólékos rendezésnek köszönhetően.
Az intézmény a kiállítással a népszokások egyetemességét kívánja bemutatni, bizonyítva a világ összes népében (különösen az európai népekben) megtalálható közös vonásokat, hozzájárulva ezzel a népek - akik számára saját identitásuk fontos érték - közötti kulturális kapcsolatok megerősítéséhez.
A látogatók kiállításon 100-nál is több maszkot, több tucat farsangi-karneváli ruhákba felöltöztetett bábot, értékes hangszereket, eszközöket, fotókat tekinthetnek meg.

A kiállításban szereplő figurák jellemzőek a Dolomitok keleti felére, ami magában foglalja Veneto tartomány Belluno városát, illetve a vele határos Trentino tartományban található Val di Fassát. Mindenek előtt le kell szögezni, hogy a karnevál a legnagyobb helyi csoportos rendezvény Dolomitokban, amire a farsangi időszak végén kerül sor. Maszkos felvonulás keretében meglátogatják a házakat, majd a végén nagy táncmulatságot rendeznek.
   Majdnem minden alakoskodó emberkinézetű álruhát hord és két csoportba sorolható be: a „szépek” vagy a „csúnyák” csoportjába. Mind közül a legfontosabbak a „vezérek” akik legelöl haladnak. Ezen álarcosok neve legtöbbször „MATÁVAL” kezdődik („MATAZIN”, MATOC”, „MATIEL” stb.), ami a latin „mactus” szóból jön és őrültet, bolondot, tehát nem normálisat jelent. Mivel õk hordozzák a gazdagság és a szépség jelképeit, mindig van velük kíséret is: A szolgák és futárok (ünnepi nevükön „lakáj” és „követ”), a bolondok („bohóc” és „pojáca”), valamint a „testőrök” alkotják a „díszkíséretet”, akik távol tartják a bámészkodókat.
   Valószínűleg ezek az álruhák a „Harlekin”-bohócokra vezethetők vissza, akiket a középkorban folyton feltámadó hírnököknek tekintettek, akik az évszakok váltakozásával elhozzák a megújulás és termékenység üzenetét. A „vezérek”, akik a bámészkodókat korommal és hamuval kenik be szórakozásképpen, ocsmány fekete ördögmaszkjukkal ezen pokoli lelkek mellékes, de nem elhanyagolható szerepét jelképezik a felvonulásban, akik minden karnevál alkalmával feljönnek az alvilágból.
   Szociológiai szemmel nézve a legfontosabb figurákat egy időben az „újoncok” alakították, vagyis olyan fiatalok, akiknél ez volt a belépés a felnőttkorba. A helyzetükből eredő hatalmat jól mutatja többek között a „korbácsos”, vagy a „puttonyos öregasszony”(ünnepi nevén coscit te ceston), aki egy újoncot cipel a puttonyában. Szintén „újoncokhoz” kerül minden étel (liszt, tojás, szalonna), amit a felvonulás során adományként begyűjtenek.
   Nagyon sok hasonlóság létezik a dolomiti karneválok során használt jelmezek és a magyarországi karneválok archaikus szereplői között, formai és szimbolikus értelemben egyaránt, a virágos díszítéstől kezdve „szép” és „csúnya” szembeállításával bezárólag. Elég csak a mohácsi „jankelékre” gondolni, akik a kíváncsiskodókat és gyerekeket tartják távol a busóktól, mégpedig azzal fenyegetőzve, hogy összemázolják őket hamuval és liszttel, máris beugrik a „MATÁK” már tárgyalt felvonulása. Vagy ott vannak a „sappadai guruláson” részt vevők, akik hasonlóan szőrmét vesznek fel, és csengettyűszíjakat kötnek az oldalukra. Ők még ma is nagy vidáman végigjárják a falu összes házát, elviszik oda jókivánságaikat, és esznek-isznak a háznép egészségére. Mindenképp említésre méltóak még a sokkal egyszerűbb és népiesebb, „csipeszes” maszkok, amik gyakran kecskét, szarvast, vagy medvét formáznak, amik mostanra már elévültek, de használatukat egészen a XIX. század közepéig feljegyezték Veneto tartományban.
   Mi mást lehetne mondani végül, ha nem azt, hogy ez a kiállítás szeretne mindenekelőtt példa lenni egy barátság kezdetére azon személyek között, akiknek volt szerencséjük és kedvük ahhoz, hogy jobban megismerjék egymást és elkezdjenek felfedezni minél több történelmi hasonlóságot, közös hagyományt, amelyek visszatükröznek és megismerni hívnak két nagyon is hasonló kultúrát. Mi, észak-keleti olaszok, akik naponta megjárjuk a „magyar” utat, alig tudván hogy nagyrészt ezen az úton érkezett a marhahús Velencébe Pannóniából, a mi mélyen tisztelt „Szent Mártonunk” földjéről, Magyarország nagy bárójának földjéről, ahogyan azt sokan éneklik a tiszteletére rendezett novemberi ünnepségén falatozva. Talán ezért vagyunk gyakran meggyőződve, amikor „gulyást” eszünk, hogy az valójában „tocio” valami különleges álruhában.

Gianluigi Secco, Belluno, 2007. szeptembere.