A főpásztor ebben megújította hazánk felajánlását Szűz Máriának, ahogy azt Szent István király tette 1038-ban a halála előtti napon, amikor trónörökös nélkül maradt az ország. A megyés püspök az ünnepi liturgiában a Szent Istváni hagyományhoz hűen a Magyarok Nagyasszonya pártfogását, közbenjárását kérte az egész magyar népért, s a hívekkel együtt imádkozott minden magyar emberért, határokon innen és túl, hívőkért, nem hívőkért egyaránt.

 

Szentbeszédében Spányi Antal megyés püspök arról beszélt, hogy a szent király akkor, amikor felajánlotta a Szűzanya oltalmába az országot arra gondolhatott, hogy összefogva, szeretetben megújítja jövőbe vetett hitünk, s ezen keresztül az örök élet boldogságát is. Beszélt arról is, hogy Szent Istvánnak hosszú királysága alatt folytonosan csapások elviselésében kellett helytállnia. Szenvedéseit hordozva, Krisztust követve kellett királyi méltóságát megtartania. S halála előtt, a hitben élők boldogságával ajánlhatta fel az országot Szűz Máriának. Tehette mindezen gesztust azért, mert hit volt benne; s nemcsak az örök élet hite, hanem hit, mely arról szól, hogy aki magát Istennek átadja, azt az Isten megáldja, s megoltalmazza. S erre a gesztusra készült szinte egész életében. S Szent István azt üzeni nekünk, hogy amit megtettem, azt nektek is meg kell tennetek, s felelősek vagytok minden tettetekért, minden mondatotokért, s a jövőért is, mely a múltból jön. Hangsúlyozta, a 21. században példát kell venni Szent Istvánról, aki tudta mit kell tenni, s tudta, hogy felelősséget kell vállalni, hogy építsünk, s hogy higgyünk az örök értékekben: hazánkban, családunkban, szülőföldünkben, a magyar népben.

A szentmise végén a főpásztor megáldotta a Bazilikában lévő, nemrég felújításon átesett Szent István-kápolnát, ahol elhelyezte a káld templom relikviáját, a megcsonkított keresztet is.